....gyermekeimnek

Amit megtehettem én mindent megtettem
életemmel már fiatalon számot is vetettem
voltam szelíd, voltam erős és bátor
elszörnyedtem
voltam boldog, voltam tehetetlen és magányos
felőrlődtem
sirattam és elsirattak, könnyeim elapadtak
úgy féltem, annyira féltettelek
vigyáztam rátok és felneveltelek
rettegtem és újraszültelek
mindkettőtöket nagyon szerettelek
megtanultam az életet feledni
ha végül el kell a semmibe menni.
Most egyetlen-egy csodát ha kérhetnék
a feslő márciusban nagyot gondolnék és
Mózes helyett új tízparancsolatot tennék -
csöndben mondanám ezt,szép-komolyan, félve:
szeretném ha minden békessség ide költözhetne
egy lágy mozdulattal nektek nyugalmat vehetnék
újrateremthetném a csúf, gonosz, romlott világot
rátok terítve az okos, szelíd biztonságot -
majd nektek adnám örökre a legszebb igazságot.

Zuhog az idő.
A nyár tükre, nézd, szilánkokra repedt,
szorongatom fogaim közt a neved,
de csak halkan súgom - és már nem is neked...
mert léted már egy másik világ ütőere lett,
ahol szigorúan kettőskönyvelik régi-új életed.

Még hallom az utolsó cipőkoppanást
mely minden kapualjban dobban,
lépteid visszhangzanak az utcafordulóban;
árva és magányos vagy,
mint bárkaroncs lakatlan szigetre dobva -
és most látom csak, hogy a hűvös múzeum
híg lámpafénye kék ingedre tapadt.
Elidőz nálad a gondolat,
mint lomha patak bedőlt malom alatt,
és a maradék némaságban
lábujjhegyen oson az éjszakai hang.

Valahol egy ajtó halkan becsukódik,
játszótéren a hinta nyikorogva repül,
összekoccan két pezsgőspohár,
ujjam ujjaidra szelídül...
kitörölni próbállak zsigereimből,
de a világ kicsúszik kezemből -
és az utcába rekedt csöndben
lefut egy kopott, sárga ablakredőny...
zuhog az idő.