...Neked

Ilyenkor csak áll, és néz az ember…
morzsolgatja kutyája selymes, hosszú fülét,
okos, barna szemében fényt vél látni, - értelmet,
csendes okosságot és szép, szelíd türelmet.
Kint sötét van, pengeként metsz a hideg
mely átfut rajtad és csontvelődig ér. Így fizetsz.

És ekkor halkan, magadban mindent összefoglalsz:
elmélázol kicsit, - most, mikor esthomály és
éj találkozik, - mikor szíved borúsra fordult, az elmúlt
hónapokra gondolsz, amelyek annyira meggyötörtek;
a rendre, mely fejedben megszületni készül;
két gyermeked ropogó, boldog nevetését hallod,
érzed egy igaz barát kedves, szerető érintését;
a mély, halk szerelmet, mely örökkévaló: érzed;
- és a függöny nehéz selymét babrálja most kezed.

Elenged a szomorúság, épül a szépség benned -
ez még a februári sötét, hideg, téli este,
de már benne van az új tavasz ígérete
a ma délelőtti szikrázó, fényes napsütésben,
mikor vizsláddal a hegyen kettesben
róttad a meredek hegyi utcákat könnyű lépésekben.
Most iszod a forró, illatos gyümölcsteádat,
kezed melengeted a kék üvegpohár oldalán,
állsz a nappali sötét ablakában tűnődve és
átéled a törékeny perc illékonyan édes
mámorát, amely most teljesen leláncol.

Érzed, jobb napok jönnek, - már mozdul is
a hóvirág gyökere a laza, fekete földben,-
egykori bölcs barátod jár ekkor eszedben,
ki épp küzd ellened és saját maga ellen -,
de előbukkan egy fénymetsző, barna szem is,
- akárha istenek pillantása hullana napsugárba -
melytől erőre kapsz, és árad feléd annak varázsa,
satnya kis érből zuhatag erejű tavakat duzzaszt,
és azt érzed: igen, - most végre megtaláltad.

A teád lassan kihűl, utolsókat kortyolsz,
nyelveden az édes, finom aroma íze visszacsókol -
s tudod: hamarosan új nap kél, légies mosollyal,
melyet boldogan élsz meg - kimondatlan szókkal -
nem rohansz sehová, a boldogság jön helyedbe;
…ilyenkor csak áll, és néz az ember merengve.