Ti hárman...

(Neked...)


A jól ismert debreceni házban,
apám míves tercinákat dajkál
sűrűszemű, hattyúszín magányban;
mint tollpihe apró dobozban szállva,
oly óvatosan lépnék ilyenkor hűvös szobájába, -
talán belőle csöppent vénámba a láng,
mely sistereg néha tollamnak nyomán:
verseimbe üstökösök kóbor fényét
akarom szédült makacssággal beleszőni,
kristálytiszta levegőt a tüdőmbe szívni;
teret, időt egymásba illesztve,
jéggel-vert életemből messzemenekülve
úgy tenni, mintha semmi sem fájna,
pedig fázom, és úgy vágyom a nyárra...
tudom, a halál nem odakint vár rám,
mert itt lakik bennem konokul és némán,-
még intésre megállok szándékomban,
de csak azért, mert hangod körülzizeg,
és tőlem mázsásat dobban a szíved;
csak azért, mert naponta jön fáradt és
gondterhelt nagyfiam, s melegen átölel;
csak azért, mert apámat ha felhívom,
beszél néhány szót magáról,
s ha kérdezem, ércesen és bölcsen válaszol;
csak mert nincs nap, amikor távol vagy tőlem,
megfellebbezhetetlen vagy nekem,
s miként a kagyló két fele egymásra zárul,
úgy válunk – te meg én - naponta eggyé,
hogy a levegő zajtépte rongyai közül,
a sáros, mocskos, mégis áldott földtől
mind a ketten, - én is, te is felemelkedjél…
figyelem a fiamat, hallom apám hangját,
és bíbor az öröm, ha épp csak gondolok rád.
Ti hárman,-
három férfi határozza meg életemet,
s hogy hol a helyem, tán magam sem tudom,
de azt igen, hogy benned, a fiamban
és apámban bízhatom…