(Neked...)

Ezen a ködöt síró, csúf, november végi napon,
kettőezer-négyben egy goromba-hideg szombaton,
most, mikor előttem csak az üres semmi kékell,
vesződöm saját magam megfakult hitével,-
panaszom árnyat ejt a szelíd zsoltárfénybe,
némaságba fúlt szavakkal inal el előlünk az éjjel,-

Kedvesem,
nem csak a hang szakadt meg és dadognak a szavak,
de két teljes napon át csak Téged sirattalak, -
pedig nem hagytál el, és nem szeretsz kevésbé,
csak fájt a búcsú, és a féltés átalakul veszéllyé,
hangtalanul és gyorsan dőlnek át rajtunk az évek,
minden árva perc sikolt, amit nem Veled élek...

azt idézed,
„Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót…” – én
mosolygok:… mondd, csak mondd,… s én hallgatom…,
hiszen hol van már egykori kamaszkorunk nyara,
mely nem csak a csillagokba lát, de el is jut oda, -
már jól tudjuk, mert mindent megbeszéltünk:
bizony, bizony,- „Mi már egyszer tűnt időkben éltünk.”…

és Te,
Kedves, ki magányom ablakát szilánkokká törted,
cáfolhatatlan vagy, akár a konokul igaz abszolút törtek,
megtaláltalak, mint az egyetlenegy, utolsó igazit,
melyet az ész vagy képzelet folyton nem igazít…
mert izmos, barna tested legyőzi meghívott halálom,
és szelíden uralkodik minden éjszakámon…

ugye tudod,
mikor tompa fénnyel, lámpám pislákoló világát lefejezve,
- elébem szórt csillagokkal - néz a megszelídült este,
míg a kertben zord széllel hintáz az ősz bús levegője,
és mindenféle titkokat rejt a kovácsoltvas kapuk mélye,-
mi ketten, dór oszlopok, mit semmi teher meg nem roppant,
tartjuk vállainkon reményünk templomát elátkozottan.