(Neked...)

I.

Mikor a hegy nagyot sóhajt
és átszűrődik a diófa kontyán
az alkony terrakotta ujja -,
tudom, már vége a napnak,
de engedd, hogy még Veled maradjak...

II.

Gondolataim ekkor Hozzád,
a határtalanba merülnek,
kedvem gyöngyöt vet, akár a pezsgő,
fény cikázik mélyen, legbelül -
szeretlek véghetetlenül.

III.

Őszi tüzeket lobbantottál a margitszigeti fákon,
ropogott a gyöngykavics lépteink alatt,
fényes gesztenye gurult boldogan előttünk -,
egy pillanatra szavam is elakadt...

IV.

Az emlék dallammá nemesedett bennem,
mikor okos, forró fejedet ölembe letetted,
simogattam, becéztem a homlokod, a vállad,
puha, apró csókot ültettem hűs tenyeredbe.
Nevedet nem tudom elég szépen még ma sem kiejteni,
szemedben úgy olvasok, mint imát zsolozsma-füzetben,
sóhajtásunk beékelődött az éjszakának ércfalába,
minden szó rejtekén gyönyörnek fénye rebben -,
nem gondolhattak még Rád ennél soha szebben.