(Neked...)

Már itt az opálos
borongás,
a tétova este,
- lomhán zuhan rám,
fájón és lüktetve
átkos félelmeim
roppant
nehéz
teste.

A háztetőt a hold
teleírja színezüsttel,
illatos a fény, akár a tenger -
felriadok éjjel,
aggódom érted,
megsimítalak lágyan
puha, hűs tenyérrel...
te bölcsen elmosolyodsz,
a halálnak ellene mondasz -,
homlokomra ejted kezed
és szelíden megnyugtatsz.

E kegyelmi órában üzenem:
egy érted támadt élet
félti minden lépted,
bár néha felhorgad haragod
ezernyi alakban,
de csak apró zaj hallik
messze, nagyon halkan -
imádkozom:
soha ne jöjjön el az a nap
amikor elhamvad bennem
szemednek pecsétje -,
csak emlékeket
foltozhatnék
szorult szívvel,
félve,
mint arany szög,
te bennem élsz,
csontig fúrod magad
- segíts nekem
én itt bolyongok
halhatatlan -,
hajamba a szél belefonja az estét,
nyugszik minden fáradt tévedés,
fölöttem feszül
az istenfényű ég
roppant kupolája,
misére harangoznak
Pasarét templomába'.