Rabság

(Neked...)

Nehezet, lassút lép,
pillantása hideg, mint úton a kavics,
fülébe kő zörög,
harsogva roppannak szét élete szép bilincsei;
sóhaja rést hasít a levegőbe,
remegő ujjai közt a pohár csörrenve,
szilánkokká törik össze…
Kisétál a Margitszigetre,
ül a padon,
olyan, akár egy ércszobor, szegény,-
koraesti mélabú serked ki ujjbegyén,
lába elé fénycsóvákat dobál a nap
ahogy átszökik a kőrisfák lombjai alatt.
A rab fejében
hatalmas óra ver őrült ketyegéssel,
a délutáni csenden süketen csap át a tajték,
mit dübörgő szívére vetett az árnyék;
nézi a vizet:… gyöngyporlású a hab… -
némaságba pólyálja a gyötrelem,
aprókat lélegzik és elmereng;
már hallja is a földöntúli neszt,
mikor a fűszál mohón inni kezd…
...és a rab üldögél a Szigeten
mint napon a nagybeteg,
egyetlen társa az ottfelejtett árnyék,
mely a tölgyfa alatt szendereg.
Csak vár és számol…
(az óra már üvöltve ketyeg!)
vad tűz ég tükör-bensőjében,
és szíve tiszta, mint a gyertya csöndje…
Már újra boldog…
tört nyílvessző mutatja az utat neki,
és emlékezni, mosolyogni engedi:
„mikor mellettem ültél ezen a padon,
nem volt egy porcikád,
mit nem akartam nagyon…,
de lásd, most e földi létből
mégis könnyedén eltűnök…”
…ekkor az óra nagyot hördült,
összeszedte maradék erejét
és ütött.