Őszi fohász

Most bút fogan a szív, de türelmet tanul,
Istenem segíts,
kérlek bátortalanul...
most, amikor be vagyok zárva az
éj nagy bársonydobozába,
a fényes csendben szólok hozzád,
talán nem kérlek hiába, hisz'
tied a tudás, mert mindenütt ott vagy,
akár látlak téged, akár egyedül hagysz...
legyen bármilyen szépséges,
vagy sötétkék az óra,
álom-kristályomnak ezer szilánkja
csilingelve hull alá a
meddő, sárga porba;
két szemem ég, mint a
forró, folyékony üveg,
és ha fáj - mert fáj! - , senki,
de senki rajtad kívül
nem láthatja meg...
tudom, te nem nézel rám vádlón
vagy haraggal,
pedig sosem voltam
sem szent,
sem angyal,
csak mint a többi ember,
ki téged magasztal.

Te végignézted sokszor,
ahogyan kínlódtam,
s bár nem tudtam, mert ostoba voltam,
de te velem voltál a legnagyobb,
zúgó, pusztító viharban -,
Istenem,
én már megváltoztam,
ha úgy akarod, ígérni is,
megfogadni is tudok,
kérhetsz bármit,
én már csak rád hallgatok,
ellenedre szót nem hallatok;
még új és friss a hitem, és félek,
talán nem szabadna ennyire,
jóságodban bízva,
védtelenül, némán kiállnom eléd -,
Istenem
ne haragudj rám semmiért...
vagy haragudj, de szeress,
bűneimet, ha vannak,
egyenként, sorban bocsásd meg;
amit én tudok,
mi vétkem van, az annyi,
hogy nagyon tudok szívből,
áldón, igazán szeretni -,
és most szeretem,
akit te küldtél,
hogy tudjak még szeretni,
így, amilyen most,
és ne változzon meg
soha többé, semmi -,
kérlek, oldozz fel minket,
mert nélküle az élet
csak ócska, kopott holmi.

Istenem,
itt állok előtted árva szívemmel,
és ha azt kívánod,
élek eztán buzgó, igaz hittel -,
olyan voltam, amilyen tovább
már nem merek lenni:
élni hagytad fiamat, a halállal
szemben engedted őt győzni,
hálás vagyok nagyon érte,
engedj hát téged szeretni...
sok áldottan dús napot,
és keservet megéltem, de
felnéztem és új kőtáblát
láttam megírva szemedben:
gazdaggá tettél, mert
Anyám, Apám élnek,
gyermekeim jók, szépek,
bár olykor vétlenül is félnek.
Nézz le rám:
én vagyok, ki fejét most
lehajtja mélyen,
alázatosan -,
én,
kinek a szíve olykor
hatalmasat, szörnyűségest dobban -,
Te voltál és vagy
mindig, mindenhol a
Minden,
csak szemeim lehunytam,
és menekültem innen.

Szeretnélek őszintén,
szívemből dicsérni,
de esendően balga vagyok,
és jól tudom, hogy
már nem fogok sokáig itt élni...
elmegyek, mert nem maradhatok tovább,
vörös láng ropogja magányomnak dalát,
hát lásd meg
hosszú életemnek könnyes bűnbánatát.
Csukott, súlyos tölgyfaajtón
döngetni nem szokásom,
de kérlek, amikor kell,
tisztán, és
boldogan
fogadd be halálom.