Hajnal, öt óra
mango 2005.07.16. 16:24
Csak morzsolom halkan a nevedet…
Az őszi hajnal rozsdás roncsain megállok, a féltés barna súlya átgördül szívemen, tiszta derengés emeli unt igámat, de viselem magamon bánatát a mának,- keresem hűs ujjaid a tenyeremben, és lelkemben lágy melegség támad: te vagy a karcolatlan jeleken az ékezet, a nap, mely kacagva ül a csupasz ágra, jódillatú, jóságos gyógyszerész, ki óvatosan, kékcímkés fiolák között tesz-vesz a patikában… ha titkok után kutatsz a rúnák rejtjeleiben, az én egyszerű, gömbölyű válaszom így felel: akárcsak te, én is e földből vétettem, csakhogy te vagy nekem maga a föld is, és te vagy nekem mind a négy elem…
A szél tépett, elárvult lombok közé döfi hűvös, büszke homlokát, játszi-könnyen megsimítja a dércsípte fű elsárgult haját,- s ahogy állok e kataton némaságban, olyan vagyok, mint kimondatlan emlék, ki jelre vár, hogy ints, hogy újra itt légy, mondj örök búcsút minden kételyünknek, hang nélkül, folyékony-néma csendben, ahogy patakban fürge halak árnya rebben… és ha néha felsír szava félelmemnek, ha létezik olyan rejtett hang, mit még nem csendítettem meg benned: nyugtass meg, légy nekem a feledés kegyelme… november ma megcsókolta dacos fejemet, és az őszi csendben hozzád halkan elvezet.
Csak morzsolom halkan a nevedet.
|