(Neked...)

A napok már egyre rövidebbek,
az idő finom homokja
sebesen fut le ujjaim közt,
s mint búzaszín-nyári kalászból:
a szemek elperegnek...
itt vannak a temetős, őszi, lassú éjszakák,
már bús titkokat suttognak kint a fák, -
hallik egy magányos dallam távol,
homályt csal elő
- talán egy kopott fuvolából..? –
s ha eljön az est, minden ferde lesz,
megindulnak hömpölygő,
sötét fellegek a tágas égen,
és a hűvös szelek lomhán görgetik
maguk előtt a száraz falevelet.

Nekem már nem örömből,
de félelemből kél a nap
ha dühödt novemberi szél rázza
a lombtalan, tar ágakat;
jókedvem elbitangol,
a percek egyre hullnak, mint apró csöppek,
s engem mélyre eltemetnek…
néha úgy tetszik: így marad örökké,
napjaim ragyogása zárt, akár a gyöngyé;
a goromba ősz ráfeküdt
az álombaszédült városokra,
rőt inget dobva a didergő házfalakra…
a napok csak egyre zsugorodnak,
s a lassú éjszakákon
köd hasal inni a folyóra.